Stelvio
A Stelvio régi álom. A klasszikus út, Pratoból 24 km, 48 számozott hajtűkanyarral, 1800 m szint, a vége 2758 méteren van. Európa egyik legmagasabban fekvő, megtekerhető hágója. Ezek az adatok, de a Stelvio több mint néhány adat. Híres, hírhedt és nagyon szép. A tökéletes hágó. Minden országutis, aki csak kicsit is komolyan veszi a tekerést, szeretne oda eljutni.
A Stelvio hágót keresztülszelő 49 km-es utat (Bormio és Prato között) az 1820-as években építették 5 éven keresztül, 1825-ben adták át. Persze akkor még nem kerékpárosok használták, egyszerűbb oka volt az út építésének: a Habsburg birodalom szerette volna biztosítani a közlekedést Lombardia és Tirol között. A Giro számalan alkalommal ment a hágó két oldalán. Egyik legemlékezetesebb futam 1953-ban volt, amikor Fausto Coppi győzött. Coppi halála után, emlékére hozták létre a Cima Coppi-t, azt a különdíjat, ami az adott év Giroján a verseny legmagasabb pontját elsőként meghódító kerékpárosnak jár. Mivel a Stelvio elég magas és sokszor szerepel a kiírásban (bár a hó és az időjárás miatt sokszor kiesik), a Cima Coppi Stelvio elnevezést mindenhol látni (rengeteg pólót is árulnak ezzel a névvel).
Miután megtekertük a Sellarondát és a Giau-Falzarego párost, kora reggel összepakoltunk és kocsiba vágtuk magunkat, hogy megtegyük a Dolomitok szívéből a közel 4 órás utat Bormioba. Az úton többször sajnálkoztunk azon, hogy elkövettük azt a hibát, hogy Bormioban foglaltunk szállást, miközben Prato felől akartuk megmászni. És mivel az út Bormioba magán a Stelvion megy keresztül, egyrészt nem is bicajjal, hanem kocsival látjuk először, másrészt majd a tekerés napján Bormioból Pratoba is meg kell oldani a közlekedést.
Útközben egy nagyon szép és eléggé meredek hágón mentünk keresztül (Passo Pellegrino), meg is jegyeztük, hogy lesz miért visszatérni (kihagytuk a Fedaiat is!). Ahogy közeledtünk Prato felé, erősen nézegettük, hogy melyik lesz a mi hágónk. Prato felől már láttuk a völgyet, majd ahogy haladtunk felfelé, elénk tárult a völgy hatalmas tere. A kisbusszal próbáltam a szűk utakon úton maradni, erősen kellett gépészkedni, miközben néhány szakaszon szörnyűlködve állapítottuk meg, hogy itt bizony nem lesz egyszerű felfelé. “Kocsiból minden emelkedő nehezebbnek tűnik” – állapítottuk meg, ami azóta ironikus szállóigévé vált köztünk (pedig tényleg van benne valami!).
Bormio már első látásra klassz helynek tűnt, bejelentkeztünk az apartmanba. Szerencsére találkoztunk egy kint élő erdélyi magyar sráccal, Attilával. Attila segített másnapra taxit szerezni, hogy felvigyen a hágóra, ahonnan legurultunk Pratoba, majd onnan jöttünk fel (nem, nem vállaltuk be az egy nap alatt mindkét irányból felmegyek akciót 🙂 Este még szétnéztünk Bormioban, vacsoráztunk is, valóban jó hely, nyáron igazi bicajos paradicsom (télen meg gondolom sí), minden sarkon egy bicajbolt, mindenhol árulják a stelvios pólokat – vettünk is! De megbeszéltük, hogy csak akkor hordjuk, ha a sikeres mászással méltóak leszünk a viselésére.
Másnap reggel igazi bicajos időjárás fogadott bennünket, 22-25 fok, fent a csúcsra is 17 fokot mondtak, így optimistán vágtunk neki. A taxiba bepakoltuk a bicajokat és irány a hágó. Fél 9 után értünk fel, alig volt valaki. Csináltunk egy csomó képet (később lefelé is, hogy ne felfelé kelljen). A hágóból a völgy hihetetlen szép, az aszfaltcsík méltóságteljesen kanyarog a völgyben. Az említett bicajos könyvben írják, hogy ha az Istenek valóban a hegyekben laknak, akkor ehhez hasonló utakon kell közlekedniük! Milyen igaz! Ha fentről lenézel, nem is a fennséges Adige-völgy fogja meg a szemed, hanem az azt kettészelő út, amit 200 éve terveztek ide! Tökéletes, izgalmas és szemet gyönyörködtető hágó.
Teljes izgalomban indultunk lefelé, vajon mit tartogat számunkra a mászás? Milyen lesz? Menni fog egyben? A lefelén az adrenalin az egekben volt, a felső részen a kanyarokban tökig fékezés, majd gyorsulás, megint fékezés, a kezek gyorsan fáradtak, a felnik melegedtek. Időközben a Pratoból korán indultak megjelentek szembe jövet, ahogy saccoltuk, 6 óra után indulhattak. A többség akkor ment el felfelé mellettünk, amikor az alsó szakaszon voltunk, szóval szerintem a 7-8 között indul felfelé a többség. Az egész lefelé közel 40 perc volt! Döbbenetes mennyiségű ereszkedés. Akkor milyen lesz felfelé?
Egy utolsó ellenőrzés és indulás a vonalról. 24,3 km folyamatos emelkedés 1808 m szinttel, átlagosan 7,4%. 2758 m magasra érkezünk. Mivel alaposan felkészültünk, tudtuk, hogy az első szakasz Gomagoig a bemelegítés (ennek ellenére már itt is voltak húzósabb részek). Azt is tudtuk, hogy ez az első 6 km-es szakasz sokat ront a százalékokon, tehát az emelkedő nagy része több lesz mint 7-8%. Már az elején elszakadtunk egymástól, itt pláne mindenkinek önmagát kell legyőznie!
Gond nélkül elértem és elhagytam Gomagoit, jól bemelegedtem, jött Trafoi, egy mesés fekvésű kisváros, ahol az út szép lassan bekanyarodott az erdőbe és ahol elkezdődnek a visszafordítók (az első még jóval korábban volt, aztán sokáig semmi!). Az erdős rész egyrészt gyönyörű, másrészt húzós kanyarokkal van teli, oh, a tízes és a húszas kanyarok! A monitoron szinte végig 8-9%-kat láttam. Szerencsére sok kanyar volt benne, így a kanyarokban lehetett kicsit pihenni.
Nagyon kevesen jöttek velünk egy időben, ezért nem nagyon találkoztunk bicajosokkal. Néhány olasz könnyűsúlyú hegyimenő persze lenyomott bennünket, de hát rajtuk látszott, hogy itt nevelkedtek 🙂 Folyamatosan haladtam, jól éreztem magam. Nehéz volt, de a lábaim bírták, a tüdő rendben, fejben pedig erős voltam. Az erdő után lassan elmaradtak a fák, balra kibukkant az Ortler hófödte csúcsa, még gleccsereket is lehetett látni, gyönyörű volt. Valahol itt határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, felmegyek megállás nélkül, mert ez az út megérdemli a szenvedést.
Egy probléma akadt: elkezdtem éhes lenni, ezért valahogy enni kellett. Vittem magammal energiaszeletet, de mivel nem volt pihenő és csak felfelé ment az út, még inni sem volt egyszerű. Aztán volt egy könnyebb 5%-os szakasz, na, gondoltam eljött az időm, gyorsan kibontottam a szeletet és elkezdtem a számba gyömöszölni, miközben egy kézzel kapaszkodva nyomtam felfelé. Ment is volna, ha nem jön egy kanyar és utána egy meredek emelkedő. Gyorsan betömtem a számba az összes kaját és próbáltam két kézzel húzni, miközben nyelni sem volt egyszerű. Valahogy megoldottam, ittam rá és szép lassan, percek alatt normalizálódott a helyzet.
Később kiderült, hogy ez a kaja életmentő volt. Kb ⅔-ánál jártam, amikor az út szép lassan bekanyarodott jobbra és lassan kibukkant a hágó. Soha nem felejtettem el, amikor megláttam a nyeregből, döbbenetes volt. Elsősorban azért, mert ránéztem a monitoromra és azt láttam, hogy közel 1000 méter szintet tettem meg, de hátra volt még 800m szint! Egy komplett Kékes még, miközben már túl voltam egy ezresen! Másrészt a hágó felé vezető út nyomvonala fennségesen kígyózott felfelé, a látvány odaszögezett a bicajra. Miközben a folyamatos visszafordítókon haladtam. Lassan elértem egy hotelig, ahonnan az igazi aszfaltkígyó kezdődik, innen már tisztán látszott a cél, de tudtam, hogy még nagyon messze van. Itt volt egy kis holtpont, meg kellett ennem egy zselét és fejben rendezni magam, aztán tovább taposni és húzni.
A hotel közelében jelent meg az első visszajelző kilométer, a 7-es. Itt már sokan álltak meg, fotózni, pihenni. Többeket előztem, többeket utolértem, néhányukkal beszélgettem. Hihetetlen, hogy mennyi féle ember, mennyi féle indíttatásból akar ide feltekerni! Emlékszem, találkoztam egy 60+ -os emberrel, aki egy 3×9-es trekbicajon pörgetett, elől legkiseb, hátul legnagyobb tányéron! De ment! Volt, akit csapattársai, barátai kísértek és motiváltak. De mindenki örömmel szenvedett és ez a közös kaland minden ot tekerő bicajost összekapcsol!
Aztán a harmincas kanyarokon is túl voltam, az út elég meredek volt és a sok szerpentinnek köszönhetően eléggé átlátható: elég volt kimenned az út szélére és láthattad magad alatt a visszafordítókon kilométerekre a bicajosokat. Fennséges látvány! Egyre rövidebbek lettek a szerpentinek, egyre fáradtabb voltam, az izmaim már erősen tiltakoztak.
Az volt a taktikám, hogy felnéztem előre és kinéztem magamnak egy visszafordítót, mint a következő célt. Ha odaáig eljutottam, jött a következő. nekem mindig kell egy pontos, közeli.látható cél, hogy elérjek a végső célig. Jöttek a negyvenes kanyarok, itt már tudtam, hogy mindjárt felérek. A jobbos visszafordítókon mindig kihúzódtam balra, nagy ívben és az ív után lehetett pihenni. Az autók és a motorosok toleránsan jöttek utánunk, minden közlekedő nagyon normális volt. Soha nem felejtem el a 43-as kanyart, ahogy a 42-esben befordultam és megláttam azt a szép emelkedőt… De itt már nem számított, eljött az utolsó kanyar. A végét megnyomtam, az utolsó szuszt is kipréseltem magamból és felértem.
A megtett teljesítmény, a látvány és a rengeteg felért bicajos igazi euforikus élményt ad. De inkább voltam fáradt. Leültem és vártam a többieket. Megjött Zoli és Balázs is, majd nem sokkal később Zsuzsi is. Fáradtan, de örömmel beszéltük meg a részleteket, miközben kiültünk enni a napra (nem bírtunk enni). Mindenki nagyon örült, hogy egyben felnyomta, ezt valóban nem gondoltuk volna, minden álmunkon túlmutatott. Nem mentünk nagy időt, de elsőre nem is ezért jöttünk. Arra ott lesz a visszatérés, most már ismerjük a hegyet, lehet taktikázni.
Sajnos az idő kezdett romlani, jöttek a felhők, indulni kellett. A Bormio felöli oldalon gurultunk le. Ez a rész is nagyon szép, ha lett volna még egy napunk, ezt is megtekertük volna. Ez 22 km, 1560m szinttel, szóval kicsit könnyebb, de itt is van egy szép szerpentines rész, egy gyönyörű völgy, ahol a nyílegyenes szakaszon lehet lefelé repeszteni és vannak klassz alagutak! Kb. a ⅔-nál járhattunk, amikor már egyértelműen látszott, hogy jön a zuhé, meghúztuk a végét, épp hazaértünk, mikor elkezdett szakadni az eső.
Összegzés:
A Stelvió óriási élmény, de a hossza miatt elég nehéz. Fejben nagyon rendben kell lenni, de azt gondolom, hogy aki ennek a hágónak bicajjal nekiindul, ezzel már tisztában van. A Stelviot megtekerni egyrészt óriási élvezet, hiszen a környezet csodálatos, a hágó Európa egyik legmagasabban fekvő bebicajozható útja, az út nagy része pompás kilátású hegyek, gleccserek és erdők közt halad, a vége, a szerpentines rész pedig odaszögez a kormányhoz, nem enged, csak nézel és nézel.
A Stelvió ugyanakkor egy kicsit spirituális utazás is. Ahogy a hatalmas hegyek közt monoton tekered a 24 kilométert, méterről méterre, szintről-szintre haladsz, óhatatlanul is elgondolkozol a természet hatalmasságán és az emberi lét kicsinységén. Ahogy megpróbálod túlélni a 24 km-en szembe jövő 1800 m szintet, ahogy kilépsz a komfortzónádból (ki jobban, ki kevésbé) és próbálod a tested, az izmaid arra ösztökélni, hogy meg tudd lépni ezt a hatalmas, véget nem érő próbát, az több mint sport.
Technika: én 50/34 és 28/11-gyel csináltam meg a túrát, felfelé főleg 34/28-cal, nem volt probléma, bár a Giau 9-10%-ához hasonló hosszú, meredek hegyek miatt lassan el kell gondolkoznom egy 32 beszerzésén.
Hozzászólások