Ahogy vannak méltatlanul mellőzött emelkedők, úgy vannak kifejezetten sztár-hágók is. Az egyik legnagyobb sztár természetesen a Stelvio, mint Olaszország legmagasabban fekvő hegyi közúti hágója (2757 méter magas – beszámoló itt olvasható), Európában pedig az egyik legmagasabb megtekerhető hágó, amely mára az országutisok, bicajosok mekkája lett.
A Gavia és a Mortirolo
De ilyen hegy a Gavia és a Mortirolo is. A Gavia a Staleviohoz hasonlóan a Giro d’Italia miatt lett híres. Kiemelkedik a magasságával (2621m), így alig marad el a Stelviotól. Nehéznek Bormióból felől nem mondanám, a 25.6 km-es út 1404 m szintet emelkedik, ami átlag 5.5 %. Persze az átlag mindig nagyon csalóka, szoktunk is nevetgélni a meredekebb részeken, hogy “de hát ez egy 5-6%-os hegy”, miközben kilométereken keresztül tapossuk a 8-10%-ot, szóval azért nem szabad lebecsülni, már csak a távolság miatt sem. A másik oldalról sokkal nehezebb, de a klasszikus a Bormió felőli, bár megjegyzem, a Giro is inkább a Ponte di Legno felöli oldalról támad.
A Mortirolo ismertségét pedig a Gavianak köszönheti, hiszen a ‘80-as évekbeli Girok állandó időjárási bizonytalansága miatt került a képbe 1990-től, kellett ugyanis egy közeli másik hágó. Ez lett a Mortirolo, mint a Giro első szuperemelkedője. A Mortirolot három irányből lehet megmászni, a legdurvább ÉNY-ról, Mazzo di Valtellina felől, ez 12,5 km, 10,5% átlaggal, 1300m szinttel. A Giro ezt az irányt csak sokadjára vetette be, eleinte a Monno felőli 17 km (6,7%) volt a versenyben, de mára az lett a klasszikus
A két hegy elég közel van egymáshoz, a hágók útjai gyakorlatilag párhuzamosak, így a bicajosok régóta egy körként tekerik meg azokat, általában Bormióból. Ez így egy 110km-es, 2800 m szinttel járó út.
Gavia: hosszú, de nem vészes
Mi ezt a kört tűztük ki célul. Bormioból a Gavia tűnt ésszerűnek elsőre, miközben a klasszikus kör azért ennek pont a fordítottja, hiszen a Mortirolo északról, míg a Gavia délről a nehezebb. A 25 km hossz Bormioból tekintélyt parancsoló, hiszen ezalatt végig felfelé kell menni, aminek ott van a mentális része is: fejben erősnek kell lenni.
Ha ezen túl vagy, már csak a Mortirolo déli oldala van 900 m szinttel, az pedig már fél lábbal is megvan. A Gavia az első felében nem túl látványos emelkedő, olyan semmilyen, 3-5%, széles országút. A valódi emelkedő Santa Caterina után kezdődik, ahol az első szerpentinek megjelennek. Még egy csinos felirat is onnan írja.
Santa Caterina után megváltozik a kép, a szerpentineken és után inkább 8% körüli átlag kilométerek jönnek, majd ahogy elhagyjuk az erdős részt, néhány helyen már ennél is meredekebb. Viszont a kilátás is jobb lesz. Az út folyamatosan megy felfelé és a 20 km környékén átvált minimálisan kanyargóssá, amit rendkívül nem szeretek.
Amikor felérsz az első menedékházhoz, azt gondolod, hogy itt a vége, de nem. Onnan még van 2,5 km, de az már aránylag szépen kisimul, még nagytányérra is fel tudsz váltani. Ez a rész, a völgyben végigvezető, néha hullámzóan kacsakringós út gyönyörű. Jól fotózható völgy. Szép gleccsereket lehet látni. Az utolsó néhány száz méter még belédrug egy kicsit és felérsz. A menedékház vár, bár meglehetősen drága, de ilyenek a sztárok.
Aztán elindulsz lfelé a másik oldalon. A déli oldal rögtön egy fenséges kilátással indul, ösztönösen is a féket húzod és megállsz, ahogy meglátod a Lago Nero-t, a Fekete-tavat és ahonnan pazar kilátás nyílik a völgyre és a benne kanyargó útra. A kanyarokból kiérve van egy alagút, elég sötét, itt kapott el minket a jégeső, szenencsére. Ahogy folytatod az uat, az végig nagyon keskeny lesz, iszonyatosan kell figyelni. Lefelé csak 17 km, de többnek tünt.
Mortirolo: Délről a vége iszonyat nehéz
Ponte di Legno után sok helyen bicajút van, majd a vége az országút, így értünk el Monno alá, az elágazáshoz. Nagy tábla hirdeti a Mortirolót. Bár mondják, hogy ebből az irányból nem nehéz, azért ezt nem mondanám. A kereszteződés után rögtön 8-10%-ok jönnek, eléred a falut, ott sem enged, sőt! Aztán a közepe jobb lesz, út közben vannak pihentető szakaszok, ami sokat jelent, de az utolsó 3 km embert próbáló, 12-14%. A hegy teteje semmitmondó, egy emlékmű és egy dizájnos bádogdoboz, sokat nem is töltöttünk fent.
Mivel Bormioba mentünk vissza, Grosio felé mentünk le. Onnan országúton értünk haza. Amit már nagyon nem kívántam, mivel folyamatosan emelkedett. Volt benne egy kisebb nyereg, ott 10-12% is előfordult.
Az út végén még az eső is elkapott bennünket, de örültem, hogy megtekertük ezt a kört is. Régi adósság volt a két hágóval szemben. Legközelebb a klasszikus, sokkal nehezebb irányt fogom megtenni, elsőre ez így volt jó, így sem volt egyszerű.
Cancano-tó
Bormioból nem csak a Gavia és a Mortirolo érhető el, hanem van még egy-két szép lehetőség. Az egyik a Cacano-tó, egy víztározó egy gáttal, amely a várostól ÉNY-ra található egy fantasztikus szép szerpentin felett.
Az odavezető út nem hosszú, 30 km oda-vissza. maga az emelkedő 12 km, gyakorlatilag ahogy kiérsz Bormioból, indul. Átlagban olyan 6-8% körüli szakaszok vannak benne, az eleje inkább egyenes, hegyoldalban futó, a vége pedig a harmonika-szerű szerpentin a 17 kanyarral.
A tó és a gát a szerpentin tetejétől még odébb van. Ha felértél, be kell tekerni a völgybe, ez aránylag vízszintes, először egy másik tó mellett bicajozol el, majd meglátod a hatalmas gátat, ami mögött (illetve 2 gát mögött) ott van a türkizkék vízű tó. A gáthoz már csak murvás út vezet, de érdemes letekerni, mert a víz színe és a gát rendkívül szép és fotogén.
A tavakat körbe is lehet tekerni, persze azt már nem outival és egyébként el is lehet menni innen Livignoba is.
A Stelvio Bormioból
Természestesen Bormioból a leghíresebb tekerés a Stelvio. A hágóról korábbi cikkünkben mindent leírtunk, de hadd emlékeztesselek benneteket: 2758 méter magasan van (Bormio 1250m), Európa második legmagasabb hágója, minden bicajos vágyálma. Sokan csak ezért jönnek Bormioba. (Ahogy olvashattátok, azért vannak itt még érdekes, ikonikus helyek és hegyek!).
A Stelvioval az a baj, hogy a klasszikus irány nem Bormio, hanem Prato felöl van, viszont Bormioban érdemes aludni és lenni, mert eszméletlenül jó hely. Tehát, ha valaki meg akarja tekerni a hágót a klasszikus (Prato felüli) irányból, de Bormióban akar megszállni, akkor kocsival át kell jönnie a hágón. Vagy ha délről jön, akkor a Gavian vagy a Mortirolón kell átjönni. Bormio jól el van dugva. Mivel mi Bormioban voltunk és mivel már a klasszikus irányt megtekertük, gondoltuk, megnézzük délről is, ahol eddig csak lefelé jöttünk.
Mivel a lefele miatt ismertük az utat, nagy meglepetések nem értek, de annyit már az elején konstatáltunk, hogy az eleje elég húzós. Ahogy elindulsz Bormioból, rögtön 8-10%-ok repkednek és ez kitart az első szerpentinekig és alagutakig. A középső részen, az alagutak után itt is van egy nagyon látványos szerpentin, rengeteg kanyarral, tényleg elképesztően szép. Ha azon felérsz, onnan egy lankás völgyben találod magad, viszonylag könnyebb szakasszal. Emlékeztem, hogy ezen iszonyat jó volt lejönni, mert viszonylag egyenes, átlátható és kellően meredek ahhoz, hogy akátr 80-ra is begyorsulj.
Ahogy ennek a résznek vége, jön az Umbrail-hágó és a kereszteződés, innen az utolsó kilométerek elég durvák, konkrétan az utolsó 2.5 km végig 10-12%. Viszont a kilátás Svájc felé fenomenális.
Nem mondom, hogy erről az oldalról nem könnyebb. De könnyűnek nem mondanám, főleg az első és az utolsó kilométerek miatt. Látványban nem veri a másik oldalt, de nagyon szép ez is. Hiába, azt a klasszikus 5 km-es szerpentint semmi nem übereli a világon.
Nem véletlenül a Stelvio minden bicajos álma. Egyszer mindenkinek látnia kell.
Hozzászólások