A Dolomitok valahogy mindig kiesett az érdeklődési körből, nem síelünk és sajnos amíg a gyerekek kicsik voltak, a túrázást is hanyagoltuk, a bicajozás szempontjából viszont túl messze van. Salzkammergut inkább érdekelt bennünket.
Év elején beszélgettük Balázzsal, hogy a Stelviót meg kellene mászni, de ahhoz a gyilkos emelkedőhöz (25 km, 1800m szintkülönbség, folyamatosan felfelé, átlag 7-8%, itt egy szintrajz, tessék megnézni!) rendesen fel kell(ene) készülni. Idén viszont úgy alakult, hogy Zita (önmagától!) azt találta ki, hogy a nyarat ne szokásosan tengerpart mellett töltsük, hanem Karintiában, a hegyek közt, tóparton. Bicajozunk, túrázunk, fürdünk, elleszünk. Persze az ötlet a tervezett Bike4fun bicajos túra-vállalkozással is összefügg, hiszen a karintiai régióban is fel kell mérni a terepet, de így a kellemest a hasznossal tudjuk összekötni. Ha pedig már ott voltunk, javasoltam, hogy „ugorjunk át” a Dolomitokba, nézzük meg a viszonyokat a tekerés szempontjából. Így a néhány napos karintiai pihenés és túrázás után a Dolomitok közepén, Alleghében találtuk magunkat. (Az „átugrás” kicsit alábecsült fogalom ebben az esetben, mivel bár 200 km, de az út 4 óra volt, ha a Dolomitokba szeretnél menni, ezzel számolj! Vagy menj Velence felé, de az nyáron nagyon necces.)
A Civetta egy hegy a Dolomitokban. Sok, saját névvel rendelkező hegy van ott, a Dolomitok hegycsoport jellegzetessége a különféle kiugró, nagyon magas (2500-3000 méteres) szirtek, fűrészfogszerű sziklák. Aki csak ott jár, van (lesz) kedvenc hegye. A Civetta-kört már korábban kinéztem, adott volt, hiszen Alleghe a hegy lábánál fekszik, kiindulópontnak ideális. Nyugodtan mondhatom, hogy az útra nem készültem fel kellőképpen, mert bár az útvonal sarokpontjait megnéztem és kiszámoltam, hogy 75 km, de nem voltam tisztában a pontos szinttel, a hágók magasságával (azt sem tudtam, hogy két hágó lesz) és nem voltam felkészülve a magashegyi túrára úgy általában. Eddig dombok, kisebb hegyek közt tekertem, még a Mátrát sem másztam meg, legmagasabb bicajtúrám Toszkánában 800 – 900 méter magasságig vitt.
Ennek ellenére izgatottan és nagy elszántsággal vágtam neki. A szállásunk Alleghe „felett”, Coldemies faluban volt, 1200 méter magasan. Kicsit felhős-borús, hidegecske (9 fok augusztus 2-án!), de aránylag szép reggelen indultam el. A szerszámokon kívül két energiaszeletet, másfél liter vizet és a hasamban egy jó reggelit vittem magammal. Bruttó négyórásra terveztem az utat, ezt kissé alábecsültem.
Alleghéből délre indultam, úgy gondoltam, hogy ebbe az irányba jobb megkerülni a hegyet, a végén derült ki, hogy jól döntöttem. Azt gondoltam, hogy Agordóig (20 km) süllyedni fogok, hiszen „lefelé”, a tenger felé megyek egy folyóvölgyben. Így is lett. Agordóig a 203-as úton a 20 km alatt 600 métert veszítettem, száguldottam lefelé, jól megnyomtam, átlagban 40-45 km/h-val, a hideg szél szúrt a rövid, nyári szerelésben, fel kellett vennem a szélkabátot. Ekkor már éreztem, hogy nem lesz egyszerű „visszakapaszkodni”. Agordo felé, Listolade előtt váratlanul egy alagút jött szembe, nem is kicsi, 1,6 km-es. Erre nem voltam felkészülve, Alleghében a turistainformációban szóltak, hogy egy másik részt kerüljek, mert ott két, hosszú kivilágítatlan alagút van, semmit nem látni benne, de erről nem mondtak egy kukkot sem. Nem szeretem az alagutakat. Nem volt mit tenni, nagy sebességgel behajtottam és ha lehet, még fokoztam is, hogy gyorsan kiérjek, imádkoztam, hogy a kocsik lássanak. Annyi fény volt nagyjából, hogy én lássak. Szerencsére Olaszországban az autósok többnyire vigyáznak a bicajosokra és elnéznek kisebb szabálytalanságokat is (mint a lámpa hiánya), így épségben (és dudálás nélkül) megúsztam.
Agordó után egy balost kellett venni, Dónt felé. A tábla 17 km mutatott, de az is szerepelt rajta hogy „Passo Duran” (Duran hágó) 13 km. Itt szembesültem először azzal a ténnyel, hogy az útvonalam nem csak egy egyszerű tekerés lesz, másrészt kezdtem kapiskálni, hogy a Dolomitokban hágóról hágóra tudsz csak hosszabb távon bicajozni.
Mivel azt nem írták ki, hogy a Duran milyen magasan van, viszont azt tudtam, h 650 méteren vagyok, csak reméltem, hogy nem kell 13 km alatt 6-700 méternél többet emelkedni. Sajnos földrajzi ismereteim viszont azt sugallták, hogy ennél több lesz (nem hiába hágó a hágó egy magashegységben). Agordo után az út rögtön elkezdett emelkedni, minden átmenet és bevezető nélkül, folyamatosan 6-12% között mutatott az óra. A széldzsekit elég gyorsan le kell szednem magamról, mindenemből folyt az izzadság. Soha nem örültem még ennyire a 6-7%-os emelkedőknek. Az út töretlenül ment felfelé. Megértettem, hogy miért nehéz a hágók megmászása. Semmi esély nem hogy a vízszintesre, de a legtöbbön az 5-6%-ra sem, mindezt 10-15-20 km-en keresztül. Embert próbáló, gyilkos utak. Szerencsére ez egy aránylag kis forgalmú út volt, autó szinte sehol, a táj gyönyörű, folyamatosan a Civetta lábánál tekersz, ilyen környezetben talán nem tűnik olyan monotonnak az egész. A lábam és a tüdőm bírta, a sok 100-120 km-es, 1000-1500 méter szintes otthoni és toszkán túra, na meg a téli jégkorong kiadja magát. Ráadásul 2x meg is álltam egy-egy percre fényképezni, de azt hiszem, enélkül is ment volna. A hágó a végén kicsit laposabb, az elején gyilkos 10-12%-os részekkel (volt egy rövidebb 20% is), de végül felértem, 1605 métert írtak ki a táblára. A Strava szerint a Passo Durán 12,1 km, 976 m emelkedés és átlag 8%. 1:30 alatt tettem meg, átlag 8,1 km/h sebességgel!
Emelkedő után mindig süllyedés jön, így a hágóról egy nagyon kemény, meredek út vezet le a másik oldalra, néha már éreztem a fékek szagát, nagyon észnél kellett lenni. 1000 méter alatt értem Dónt községbe. Dóntban a 251-es főútba csatlakoztam, ahool a táblán szembesültem a következő hágóval, Passo Staulanza. Mivel itt sem volt kiírva, hogy milyen magasan van (én 1000 m-en voltam), gondoltam, hogy ez csak alacsonyabban lesz, mint a másik, vagy max, annyi, de akkor is kevesebbet kell emelkedni. Dóntól a hágóig 12 km volt (tehát mint a Duran), eleinte sok települést érintve, néha egy-egy szerpentinnel, a végén gyönyörű tájban tekerve. A 2/3-ára eléggé elfáradtam, meg is álltam enni, kezdtem eléhezni. Amikor újra nekiindultam, talán a Colának és a szendvicsnek, vagy az energiaszeletnek köszönhetően, de teljesen jól éreztem magam. Ennek ellenére egy olasz sporttárs úgy ment el mellettem felfelé, hogy köszönni is alig volt időm. Nem értem, hogy hogy bírnak így menni… Az út végén elkezdtek fogyni a fenyők, így érzékeltem, hogy ez sem lesz olyan alacsonyan. Az óra folyamatos emelkedést mutatott és amikor elhagyta az 1600-at, már látszott, hova megyek. Egy hosszú egyenes utáni hajtű, majd szintén egy hosszú egyenes és kibukkant a hágó. A táblán 1773 m szerepelt. Éreztem a lábaimban. A 12 km-es út alatt 788 métert emelkedtem, átlagban 6,5%, könnyebbnek is tűnt, mint a Duran. Itt már eléggé fáradt voltam, ezt a 12,5 km-t 1:46 alatt tettem meg, 7,1 volt az átlagom, ami nagyon kevés 🙁
A hágóból mindig lefelé vezet az út 🙂 1000 méteres szintre kellett leereszkedni kb. 20 km alatt, ennyi volt hátra. Az út a Staulanzából lefelé valami elképesztően jó. technikás, de gyors, eleinte több hajtűkanyarral (4, mivel ott számolják és táblázzák a hajtűket!)), majd sok hosszú egyenessel. Itt értem el a max. sebességet is (63 km/h). A turista információban felkészítettek, hogy Selva di Cadorénél feltétlen Colle S. Lucia felé menjek, mert a rövidebb, másik úton két kivilágítatlan alagút van. Milyen jó tipp volt! Igaz, hogy itt megint kellett emelkedni 150 métert, de a kb. 4 km-es út végén egy gyönyörű panorámakilátó van. Innen egy elég durván szerpentines, 5 km-es, 250 méteres szintvesztéses downhillel leértem Caprile-ba, ahonnan néhány kilométer vízszintes után megérkeztem Alleghébe.
Összegzés:
Az egész Monte Civetta-kör a Strava szerint 81,3 km volt, 3000 m szinttel, 3830 kcal-át vesztettem és netto 4:33 alatt mentem végig. Az útvonal gyönyörű, minden szegmensében olyan látványt nyújt, amit nehéz felülmúlni. Az irány is jó így: utólag megnézve a szintrajzot, látszik, hogy fordítva sokkal rövidebb, meredekebb felfelék lettek volna, ami brutálisabb. Így nekem pont megfelelt.
Az biztos, hogy a magashegyi hágótúra nem egyszerű dolog. Nem is a távolság, hanem a gyilkos százalékok tízkilométereken keresztül, a monoton, hosszú felfelék iszonyatosan rombolják a morált, fejben nagyon erősnek kell lenni. Nem voltam erre felkészülve (hol van innen a Stelvio?). Ettől függetlenül, közel 50 évesen, köszönhetően az edzettségemnek, nem volt kérdéses, hogy végig tudom csinálni, a túra egyetlen pontján sem éreztem, hogy probléma lenne. Fejben ott voltam, a láb és a tüdő bírta, igaz, nem hajtottam meg az egészet, de nem is ez volt a cél.
Mivel most családi nyaralásra jöttünk és inkább túrázunk, nem volt időm többet tekerni, de ezzel a tapasztalattal nemsokára visszajövök. Mindenképpen szeretnék még legalább három túrát a Dolomitokban: a Sella ronda (50 km, négy hágó, az egyik legszebb Dolomit-túrának mondják), kedvenc hágóm, a Passo Giau Alleghéből (15 km, 1200 m szint) és a Passo Stelviót, a Nagy Halált, természetesen.
****************************************
A magashegyi bringázásról
Magyarországon nincsenek magashegyek, középhegyésgből is csak kevés igazán magas. Nem csoda, ha nem vagyunk hozzászokva a hosszú, folyamatos emelkedőkhöz, amelyek általában egy-egy hágóban kötnek ki. Márpedig a magashegységekben ez a különlegesség: ha 80-100 km-t akarsz tekerni, 2-3 hágón át kell menni. Márpedig többször 5-10-20 km-en keresztül, folyamatosan 7-10%-os emelkedőkön felfelé haladni nem egyszerű dolog. Még ha fizikailag rendben is vagy, a kanyar utáni újabb és újabb emelkedő látványa iszonyatosan rombolja a morált, fejben nagyon ott kell lenni. A legtöbb hágótúra az átlagbicajosnak nem is teljesíthető egyben.
Mire figyelj?
- Ivóvíz. Ha egy 1000 méteres mászás felénél elfogy a víz, bajban vagy.
- Táplálkozás. Ha hosszú a felfelé, előtte egyél, közben esetleg zselé.
- Megfelelő sebességfokozat. Nem kell túltolni! Így is, úgy is elfáradsz!
- Lefelé: a nagyobb emelkedők után soxor eléggé meredek, jellemzően hajtűkanyaros lejtők következnek. Időben fékezz, nehogy kisodródj!
- A bicajod legyen rendben.
- Élvezd a látványt! 🙂
Hozzászólások