Monte Zoncolan: A Pokolban tekertem
Még az alagutak előtt

Van egy mondás Olaszországban, így szól: “Kemény, mint a Zoncolán”. Ezt ott értik, mert Olaszországban az országúti kerékpározás nemzeti sport. De nem lenne a mondás, ha nem lenne a Giro d’Itália, amely felfedezte magának (és a kerékpáros társadalomnak) ezt a brutális monstrumot.

A Zoncolán története

A Zoncolán egy véletlennek köszönhette világra jöttét. A történetet a Hegynek fel című könyvben írják le: a hegyet egy fociedzőnek, aki egyben amatőr kerékpáros is volt, az 1998-as nyári friuli edzőtábor alkalmával mutatta meg a barátja. A hegy híre az edzőtől sportújságírókhoz, majd tőlük a Giro igazgatójának fülébe jutott és a Zoncolán “titka” napfényre jutott. Miután 2000-es évek elején a Vuelta előállt a valaha meghódított legkeményebb emelkedővel, az Angliruval (12,5 km-en 1266 m szint, 10,1% átlagemelkedés), a Gironak vissza kellett vágni. Ez a visszavágás lett a Monte Zoncolán.

A Giro először azonban még nem is a legmeredekebb oldaláról mászta meg a hegyet: 2003-ban Sutrio felől, a “könnyebbik” irányból ment a mezőny (13,5 km, 1200m szint, átlag 9%). Az emelkedőt az újságírók dicsérték, a kerékpárosok keménynek tartották. Az igazi brutális kihívás azonban 2005-ben jött el. Akkor tették be a Giroba a nyugati, Ovaro felőli emelkedőt.

A Monte Zoncolán szintrajza
A Monte Zoncolán szintrajza

A versenyzők el voltak képedve. Repkedtek a nem is olyan túlzó jelzők. Általános vélekedés volt, hogy nem csak a verseny, de Olaszország egyik legkeményebb aszfaltos emelkedője. Volt versenyző, aki tiltakozásképpen montira szállt a gyakorláskor, mások pedig kijelentették, hogy itt inkább tolni érdemes. Pedig a Zoncolan nem visz túl magasra, csak 1730 méterre, viszont azon a 10 km-en 1200 m szintet emelkedik, 11,9% átlaggal, a max 22%.

“Erre nem számítottam”

Őszintén szólva, én ennyit nem tudtam az emelkedőről, mindennek később kellett utána néznem, miután megmásztam a hegyet. Annyira letaglózott, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy hol jártam, hajtott a vágy, hogy megtudjak mindent róla. Persze, tudtam, hogy nehéz lesz, meg halottam a Pokol kapujáról, de ahogy a klasszikus vicc mondja a paraszt bácsival, sokmindenre, de erre nem számítottam. A nap szinte minden egyes momentuma, kanyarja beleégett a retinánba. Ritka az ilyen, én általában mindent elfelejtek, de a Zoncolánra vezető út szinte minden egyes pillanata megmaradt.

Egy egy hetes alpesi tekerés után érkeztem meg. Karintiában tekertem 130-160 km-t, majd a barátokkal Szlovéniában másztuk meg a Mangartot és a Vrsic-hágót. Jó formában voltam, a többiek hazamentek, nekem meg volt még egy napom, úgyis Udine környékén leszek, gondoltam megnézem a híres (hírhedt) hegyet. Tolmezzoban foglaltam szállást, onnan Ovaro, a Zoncolan kiindulópontja kb. 20 km, gondoltam addig legalább bemelegítek.

A Pokol kapuja Ovaróban
A Pokol kapuja Ovaróban

Szép reggel indultam el, jó idő volt, jól éreztem magam. Ovaróba Tolmezzoból egy aránylag forgalmas út vitt, sok szint nem volt benne, talán 200 m-t emelkedtem a 18km-en. Ovaro városközpontjában el sem lehet téveszteni az irányt, ha nem lenne mindenhova kiírva, a 2014-ben, a Girora emelt Pokol kapujáról akkor is fel lehetne ismerni. Csináltam egy képet és elindultam.

Az út már az első száz métereken elkezdett rendesen emelkedni, 7-10% között váltakozott. Először kiértem Ovaroból, elhaladtam egy templom mellett, majd rövidesen egy faluba, Liariisba értem. A falu főterénél jobbra kellett fordulni, egy kis könnyű 5-6 %-os szakasz, majd az út elkeskenyedett és bevitt az erdőbe. Tudtam, hogy jó helyen járok, mert az út mellett feltűnt az első versenyzői tábla (Ottavio Bottecchia volt). Aztán Liariis után nem sokkal jött egy “kereszteződés”, még majdnem egyenesen is mentem tovább, de aztán balra megláttam a 14%-os táblát (hoppá), arra vettem az irányt.

A Zoncolánon végig híres versenyzők portréját rakták ki. Első Ottavio Bottecchia.
A Zoncolánon végig híres versenyzők portréját rakták ki. Első Ottavio Bottecchia.

Az út még jobban elkeskenyedett, épp azon gondolkoztam, hogy vajon a 14% mennyi ideig lesz (nem volt kiírva), amikor jött az a kép, amit azóta sem felejtek. Egy erős balos után egy enyhén balra kanyarodó, iszonyatosan meredek út, amire ránézve először azt gondoltam, hogy ez biztos valami vicc, ilyen emelkedő nem létezik. Majd másodjára arra, hogy mégis ez az, de ez biztos nem így megy végig (ugye, a paraszt bácsi: na, erre nem gondoltam!). Nem volt mit tenni, két reális lehetőség volt: vagy nekidurálom magam és megyek vagy leállok már az elején és tolom. De egyrészt ennek mi értelme lenne, másrészt olyan azért még soha nem történt velem.

Elindultam hát. Az emelkedő 17-18%-ot mutatott, traumatikus élmény volt, mivel ahogy az út kanyarodott, semmivel sem látszott enyhébbnek. Sőt, egy kanyar után még durvább is jött. Nagyon az elején voltunk és az egész hét sok tekerése és a pihenőnap miatt a lábaim vittek előre, de ezt a haladást sokmindennek nevezném, csak bicajozásnak nem. Egyszerűen alig bírtam tekerni, 34/28-ban voltam, ennél nincs lejjebb, hiába pöcögtettem a jobb váltót… A sebességem 5 – 5,5 km/h volt, szerintem gyalog gyorsabb lett volna.

Talán a 3 kanyarban járhattam, mikor három olasz utolért. Ők kb. 6 km/h órával mentek. Kérdeztem tőlük (volt idő, míg elmentek mellettem), hogy ez vajon ilyen lesz-e végig? Nem, csak a következő 5 km-en, aztán jobb lesz – válaszolták. Rendesek voltak amúgy, mert mondták, hogy  fókuszáljak a célra, fel tudok tekerni, csak ne adjam fel, nem lesz gond. Én is ezt mondom mindig a túrákon motivációként azoknak, akiken látom, hogy el vannak készülve, így hát biztos voltam benne, hogy látták rajtam a csüggedést 🙂

Elmentek mellettem, de még sokáig láttam őket az egyenesekben. Közben haladtam, de ugyanolyan lassan. Ez a belső 5-6 km iszonyatosan kemény, rohadt meredek. Az átlagmeredekség tényleg nem enged 14-15% alá, van olyan teljes kilométer, ahol 20-22%. Nincs sem idő, sem lehetőség kipihenni magad, még a kanyarok is olyan brutálisak, hogy egy pillanatot nem tudsz pihenni. Ráadásul nagyon sok a kifejezetten hosszú, kanyar nélküli emelkedő, ami a motivációnak nem tesz jót (nincs remény…). Az elején van néhány rövidebb visszafordítós szakasz, aztán jönnek a kíméletlenül őszinte egyenes 14-18%-ok.

Még az alagutak előtt
Még az alagutak előtt

Egy egyenesben láttam, hogy az olaszok is megállnak pihenni, ez nekem is kellett, mert a lábaimban az izmok már égtek, remegtek, egyszerűen nem tudtam tovább tekerni (hiába, puhány vagyok!). Viszont itt megállni sem túl szerencsés és egyszerű, egyrészt mert a 15-20%-on elindulni sem könnyű, másrészt pillanatok alatt lemerevedsz. Ezért a srácoktól ellestem (nyilván nem először voltak itt), hogy a bicajon ülve, fékezve, az út melletti korlátokba, sziklákba kapaszkodva kell néhány másodpercet pihenni és azonnal tovább.

Ahogy értem egyre feljebb, úgy értem ki az erdőből (a fákat sok helyen kivágták az út mellett, hogy a versenyt közvetíthessék fentről is), a tájból is egyre többet láttam. Néha visszanéztem, de onnan nézve is iszonyatosan meredeknek tűnt a megtett út. A “belső” 6 km középső részén, egy rövid visszafordítós részen volt egy szakasz, ahol csak 7-8% volt száz méteres nagyságrendben, ott aránylag jól lehetett pihenni, aztán tovább. Fotózni nem tudtam a nyeregből, végig kellett a két kezem. Elég rendesen kellett húzni a kormányt, hogy haladjak, az első kerék néha kiemekedett. Sokat cikkcakkoztam az amúgy keskeny úton, egyszerűen így próbáltam enyhíteni a meredekséget. Volt, ahol 22%-ot mutatott az órám.

Aztán elkezdett kitisztulni a táj, elmaradoztak a fák, lett kilátás és végül elhagytam a szörnyű 6 kilométeres szakaszt. Pedig azt hittem, soha nem lesz vége. Az út hirtelen enyhült, meg is lepődtem, hogy lehetett tekerni, még nagytányérba is felraktam! Azt hittem, hogy felértem a nyeregbe, de akkor még csak az alagutak előtt voltam egy mély szakadék-szerű résznél. Szép volt a kilátás, csináltam is pár képet. A két alagút szenzációs, ki vannak világítva, nagyok keskenyek és csupa víz belülről mindkettő. A 2. alagút után még volt egy szép 10-12%, de onnan már látszott a nyereg, így ezt már csak azért is megnyomtam.

A Zoncolan egyik alagútja
A Zoncolan egyik alagútja

Amikor felértem, az olasz srácok már indultak lefelé, de még megünnepeltek, csináltunk néhány képet, aztán lehúztak. Én még nézelődtem egy ideig, pihegtem. Nem tüdőből voltam fáradt, hanem a lábam zsibbadt. Nem volt hosszú, bár annak tűnt, de életem legmeredekebb emelkedője volt. Beszélgettem még egy cseh sráccal, aki a másik irányból jött fel, kérdezte, h milyen volt, mondtam neki, hogy ez maga a Pokol!

Az igazság azonban az, hogy a Zoncolan nem Pokol. Egy tiszteletet parancsoló, őszinte és nagyon kemény hegy. Valszeg még csak nem is a legmeredekebb emelkedő Európában, hiszen azóta számtalan meredekebb utat fedeztek fel, ráadásul nyilván mindennél van meredekebb, de ha nincs, majd csinálnak. Egy biztos: az egyik legkeményebb hegy, amit kerékpáros megtekerhet.

Összegzés

Azt gondolom, hogy kétféle emelkedő van. Az egyiket élvezed megmászni, a másikat, ha szeretnéd sem tudnád élvezni. Az elsőt azért tekered meg, mert szeretsz felfelé menni, szereted a kihívásokat, szereted a szép kilátást, a környezetet. Oda jó felmenni, még ha nehéz is.

A nyeregből visszanézve
A nyeregből visszanézve

A másik típusú hegy megmászásnak semmilyen élvezeti értéke nincs. Szenvedés, gyötrelem, mert a fizikai teljesítőképesség határán van. A Zoncolán ilyen. Nyilán van jelentősége és értéke, ha megtekered, hiszen ilyet is kell, de ezt nem élvezed, csak túl akarsz lenni rajta.

Ennek ellenére örülök, hogy megcsináltam, mert piszkálná a csőröm, ha ki se próbáltam volna. Nem tudom, hogy ha a könyvben nem lenne benne és a Giro nem biztosítana neki hallhatatlanságot, felmentem volna-e rá. Nem tudom. De azt tudom, hogy ezek után tisztában vagyok azzal, hogy mi vár a Mortirolon és az Anglirun vagy ha egyszer ide visszajövök egyben felmászni. Talán jövőre. Meglátjuk.

Felérve a Zoncolanra
Felérve a Zoncolanra

A szerzőről

client-photo-1
Csaba
53. évem pedálját taposom, a bike4fun vállalkozás vezetője, túravezetője vagyok. Hobbi: család, bicaj, jégkorong, utazás, éjjel-nappal, télen-nyáron. Mindent, amit ismerek, láttam, éreztem, a túrákon átadom nektek.

Hozzászólások

Kraft Ferenc Tibor
2018 február 13,
Le a sipkával SPORI ! Nagyon szemléletes és lenyűgöző az írás , a teljesítményed irigylésre méltó! Májusban ,ha jól megy megpróbáljuk kis csapatunkkal a lehetetlent.
2018 február 13,
Szia, köszi! Remélem, h eljuttok oda és jól megtekeritek, nem lehetetlen, csak egy kis kitartás és izom kell hozzá :-) én is visszatérek majd, persze az igazi nekem is akkor lesz, ha nem kell majd megállnom :-)
MAKÁR LÁSZLÓ
2019 július 30,
Fantasztikus írás! jövő tavasszal megmásszuk!
2019 július 30,
Köszönöm! Hátszelet és kitartást!
Gábor Borbás
2020 július 20,
Nagy voltál! Ez igen! Jövőre szeretnék én is feltekerni!
2020 július 20,
Köszi! Sok sikert!
szivák gábor
2021 május 22,
minden tiszteletem a sportértéke miatt...le a kalappal....

Vélemény, hozzászólás?