Tavaly szeptemberben, egy hirtelen ötlettől vezérelve betettük a kocsiba a bicajokat és kimentünk a Francia-Alpokba, hogy megmásszunk néhány jó emelkedőt. Az Alpok francia része addig kimaradt, ezért szívesen mentünk, mégha az öt bicajos nap (egymás után) pihenőnap nélkül nem is tűnt egyszerűnek. Nagyon jó túra kerekedett belőle, Bonette, Huez, Galibier (a kedvenc) és a többi. Imádtuk minden méterét, ezt a blogomon is megírtam. Amikor tavaly ősszel úgy fejeztem be a cikkemet, hogy „biztos visszajövünk, már jövőre, mert rengeteg jó hely kimaradt”, akkor azt komolyan is gondoltuk.
A visszatérés
Idén úgy hozta a sors, hogy a nyári családi nyaralás Franciaország és a Cote d’Azur felé konvergált és a kisfeleségek voltak olyan kedvesek, hogy utána engedélyeztek néhány napot az Alpokban, így a kikapcsolódást össze tudtuk kötni egy kis bicajozással. Persze mértékkel 🙂
A francia Riviéra nem az ikonikus bicajos helyeiről ismert, bár mi sejtettük (és kicsit tudtuk is, hogy lesznek ott jó helyek. Tour is indult innen 2020-ban (ez minden jobb helyen ki is van táblázva) és végül is ez már majdnem az Alpok. A szállásunk Nizza mellett volt, egy hét alatt 3 bicajozás fért bele.
Monaco
Természetesen először eltekertünk a környék legjobb kilátásához, megnéztük fentről Monaco-t és a környékbeli kis falvakat (Éze, Turbie, Peillon). Mote Carloba persze be is tekertünk, majdnem végig is tekertük az F1-pályát. Én nem vagyok nagy Forma-1 rajongó, nem is ismerem az egészet, de ez a pálya még nekem is ismerős volt, a városban a rázóköves kanyarokban és a kikötőben, na meg az alagútban élvezet volt tekerni.
Monaco egyébként jó hely, kevesen voltak, kicsit fancy, de inkább menő. Abban a körben amúgy kemény emelkedők vannak, kijössz a városból (országból, bocs) és hipp-hopp fent vagy 4-500 méteren, ahogy az egész környék ilyen, nem sétagalopp, egyáltalán nem az!
Col de Turini
Második nap ellátogattunk a helyi ikonikus hágóra, a Col de Turinire. Egy elég szép kört sikerült megtervezni, amiben volt még több hágó. A Turini volt a 2020-as Tour nyitóetapja (a Col de Braussal egyetemben, az is a körben volt).
Az emelkedőt a helyi “mini Stelvionak” is nevezik, ami persze nyilván túlzás, mert bár hosszban hasonló, de szintben és tengerszinti magasságban nagyon nem egy kategória. Ez csak 1600-ra megy fel, 24 km Sospelból, szóval átlag 6% körül van. De ez csalóka (mint általában), mert van benne kb 3-4 km vízszintes rész is (így inkább 7-8 %-okat láttam a kijelzőn). Szóval nem nehéz, viszont valóban látványos.
Az első rész egy szép szurdokban visz, rengeteg kanyar, visszafordító, rámpa van, ami valóban stelviossá teszi, sztem több is van mint a Stelvion, nagyon fotogén és látványos. Az egész kör abszolút telitalálat, vannak benne húzós részek és könnyebbek, alapvetően nem könnyű (a 85 km-be belecsúszott 2500m szint), de nagyon jó a ritmusa, nem érezni ezt a nehézséget. A kilátás, valamint a környezet pazar! Az egyik legjobb nem-magashegyi – sziklás köröm ever. Tényleg nagyon ajánlott.
A Cipressa és a Poggio
Nem is volt kérdés, h ha már Nizzában vagyunk, a Milan – San Remo egynapos klasszikusának két ikonikus, a versenyt eldöntő emelkedőjét meg kell tekerni. A Cipressa és a Poggio is arról híres, hogy a 300 km-es etap végén, San Remo előtt néhány km-rel ezen a két felfelén szokott eldőlni a verseny. Mentonból indultunk, a gyönyörű francia határ-kisvárosból, végig a tengerparton, fel az emelkedőkre majd vissza.
A túra nem volt nehéz, hiszen a tengerparti úton sok szint nem volt (igaz, meleg annál inkább), a két emelkedő pedig semmi különös. Nem túl magasak (3-400 m), nem túl hosszúak (3-4 km), a kilátás nem rossz, de semmi egetverő. Tipikus mediterrán hangulat, a kabócák ciripelnek, a fenyők illatoznak, a két kisváros (ezekről kapták az emelkedők a nevüket) aranyosak, csendesek, az út 3-5%, tökéletes aszfalt. Szóval, ha nem lennének ikonikusak, senkit sem érdekelnének. Egyek lennének a sok ezerből. Da verseny miatt történelmek lettek, ami miatt az emelkedő-gyűjtők ide jönnek. Most is egy csomó bicajos tekert itt.
Érdekesség, hogy az út egy része (Ospedaliti után) egy nagyon klassz bicajúton haladt végig, egy régi vasútvonal helyén építették. Az út agyon széles, majdnem mint egy országút, jól tekerhető, a tenger mellett megy, és volt benne két nagyon hosszú alagút, az egyik tuti volt 3 km. Menő volt! A tengeri út pedig nagyon élvezetes volt, igazi hullámvasút a türkizkék víz mellett.
Áttelepülés Alpokba
Az egyhetes tengerparti nyaralás után áttelepültünk az Alpokba (Bourg-Saint-Mauric mellett, La Rosiére). Az a környék a legjobb francia síterületekről híres, nyáron meg inkább bicajos és túra paradicsom. A tavaly őszi francia alpesi túránkat Barcelonette és Briançon kiindulási ponttal valósítottuk meg, onnan másztuk meg a legikonikusabb hágókat, most északabbra jöttünk (nem véletlen).
A négy nap alatt 3-at mentünk, az Iserian volt a fő cél, aztán a Petit St. Bernard, Madaleine, Glandon, Montvernier. A baj az, hogy egyrészt kevés időnk volt, másrészt nagyok a távolságok ahhoz, hogy mindent bicajjal mássz meg, harmadrészt a nagy tálvolságokhoz sok szint társul. Pl. Bourg Saint Maurice-ból (a kiindulási városból) egy Iserian oda – vissza közel 120 km és 3000m szint (48km-es mászás!). Egy Glandon – Madeliene – Montvernier kör 120 km és 4000m szint… így persze mindenre nem volt idő. Szóval aki ide jön, az számoljon azzal, hogy nem egyszerű tervezni és nagyon nem mindegy, hogy hol szállsz meg.
Az első nap rögtön a Col de l’Iseran volt terítéken. Az Iseran Európa legmagasabb aszfaltos hágója, 2777m, de így sem lesz a kedvencem. Szikár, ütemtelen, a fele út érdektelen és az egész kanyar nélküli. Csak megy fel az út a hegy oldalában, néha fordul 10-20 fokot, amúgy egyenes és meredek.
Az eleje elég húzós, Val d’Isere-ig teljesen jellegtelen (1900m). Onnan viszont kinyílik és csodaszép az egész (de ez kb 20km+ után). Rohadt hosszú és az átlag megtévesztő. Az út nagy része 8-10%-os (ami a kanyarnélküliséggel együtt elég motiváció-gyilkos). De a felső részéért érdemes megtekerni. Amúgy a hossz és a meredekség olyan elegyet alkot itt, h sok bicajossal nem találkoztunk (pedig hétvége volt). A többség csak Val d’Iserből mássza meg (úgy is egy ezres a szint).
Találkozás Vater Atival és a Jumbo Vismával
A tavalyi nyaraláskor Bormioban voltunk, amikor Attila nem messze tőlünk edzett. Akkor számtalanszor kerültük el egymást, néha csak perceken múlt, de nem volt szerencsénk. Idén – teljesen véletlenül – ők is arra edzettek (mintha szántszándékkal követnénk? 🙂 Tignesben, de nem gondoltuk volna, h ilyen szerencsénk lesz!
Ahogy az első nap délután gurultunk le az Col de l’Iseran-ról, a Jumbo Visma csapatkocsikat láttuk az út szélén, ahol el kell kanyarodnunk. A staff mondta, h 5 perc múlva érkeznek meg az edzésről! Nem is volt kérdés, h várunk, h megnézhessük a bajnokot és a csapatot! Bár elég durva edzésük volt, de Attila vette a fáradságot egy közös képre. Nem is reméltük, h ez összejön és pont ezen a szép iseranos napon!
Col de Madeleine és a Montvernier-hajtűk
A második napon egy ismert és ikonikus és egy kevésbé ikonikus, de helyben népszerű hágót másztunk meg. A Madeleine többször volt Tour-résztvevő, ismert és kedvelt. Sok bicajos is tekerte aznap.
Szerencsére nem főúton fekszik, így a forgalom minimális volt. A hágóról tökéletesen rálátni a Mont Blanc-ra. Mi délről mentünk fel, elég kemény volt. Nem a könnyű hágók közé tartozik… A 7,5%-os átlag semmit nem mond el a nehézségről. Végig és tartósan 7-8%, néha 8-10%. Kemény.
A másik hegy – hágó Montvernier volt, ezer éve kinéztük magunknak, az ott található hajtű-rengeteg olyan mint egy harmonika. A Tour is ment erre. Legurultunk a Madeleinről és elindultunk az aljához, amely egy kisváros. Lentről a hajtűket alig látni. Sajnos fentről sem sokat, a fák és a bokrok benőtték az egészet. A legjobb képeket balszeg Drónnal csinálják… Felmásztunk rajta és az út vitt tovább, fel a Col du Chaussy hágóra, amit nem ismertük. De milyen út volt az! 13,5 km, 1100m szint, 7,5%-os meredekség, elég durván emelkedett végig, nagyon nem akart ereszteni.
Col de Petit Saint Bernard és a Roselend-hágó
Utolsó napunkon a szálláshoz közel lévő Petit Saint Bernard hágót néztük ki. Annyi nehezítéssel, h előtte legurultunk Bourg Saint Maurice-ba és feltekertünk a Roselend-hágóra. Ez a kettő így együtt egy 20 és egy 30 km-es mászást tett ki.
A Roselend-mászás meglepően szép volt, nem is gondoltuk volna, rengeteg bicajossal találkoztunk! Zölddel borított hegyek, jó visszafordítók, szép csúcsok és gleccserek. A Tour 3 hete ment ott le, a felfeléje 6-os átlag (1183m szint, 20km), de ennél nehezebbnek tűnik, mert vannak benne enyhébb részek.
A Kis Szent-Bernárd első 20km-ben szinte csak hajtűk vannak, klassz kilátással az Iseran-völgyre, az utolsó 10 km nehéznek sem nehéz. Az egész átlaga 4,5%, 1383 m szint 30 km-en. Csak seggel kell bírni, mert 30 km azért hosszú tud lenni! Viszont ezt rengeteg tekerik!
Ismét összefutunk a Jumbo Vismával és Rogliccsal
És mekkora, elképesztő mázlink volt! Az egyik nap ismét összefutottunk a környéken edző Jumbo Visma csapattal. Mentünk le a hegyről a városba a családdal és ott által a Jumbo Vismás autók a rózsaszín út mellett! Pont akkor érkeztem meg a szakaszról frissíteni! Ha egy perccel később megyünk arra a kocsival, már nem találkozunk! Akkor Primoz Roglič-csal sikerült egy közös kép!
Összefoglalás
Remekül sikerült tekerések voltak és csak hab volt a tortán, hogy tök véletlen kétszer is összefutottunk Valter Atiékkal és a Jumbo Visma itt edző csapatával. Így lett Attilával és Primozzal is közös képünk!
A francia alpesi hágok összehasonlítva az olaszokkal általában hosszabbak és kevésbé meredekek. Franciaországban egy “tisztességes” hágó 20 km felett kezdődik, néha 30, miközben pl a Dolomitokban vagy Szlovéniában azért inkább 10-15 km. Erre is készülni kell, mert ez már az a távolság, amihez nagyobb monotonitás tűrőképesség kell.
A „francia-helyzet” sokkal jobb, mint amire készültünk, de ezt tavaly ősszel is megállapítottuk. Sokan kicsit pökhendiek a külföldivel, de a többség tök barátságos, normálisak, próbálnak angolul beszélni (nagyon nem tudnak) és nagyon európai itt minden és mindenki.
A környezet rendezett, az autósok nagyon barátiak, mindenki bicajozik, rohadt sok outis van. Az utak általában jók és amúgy minden nagyon nyugis, a szabályokat betartják. Arra sztem mentálisan mindenki inkább svájci, mint olasz.
Viszont a kaja és a szállás rohadt drága, mind a Cote d’Azuron, mind az Alpokban. Az éttermet felejtsd el. Az átlagbevásárlás mint itthon, de a kiemelt nyaralóhelyeken a kisebb boltokban aranyárban mérnek mindent. A Cot d’Azuron a moszkító-helyzet (tigris-szúnyog) teljesen vállalhatatlan, totál gáz az egész, a nap 24 órájában csípnek, a hegyekben viszont minden oké.
Bicajos szempontból sajnos messze van az Alpok, a helyi közlekedés is lassú, szóval aki erre jön, türelemmel jöjjön.
Strava:
Hozzászólások