Amikor 20 éve az Alföldről Budapestre költöztem, egyik szerencsés mellékhatása volt, hogy a sík vidékről hegyek közé kerültem. Gyermekkorom egy része a bicajról szólt (többnyire ész nélküli tekerések és bicajos fogócskák formájában a zárt lakótelepen), de aztán sokat kihagytam, majd a húszas éveim végén vettem normális bicajt és újra nyeregbe pattantam. Sajnálatos módon Kecskeméten a legnagyobb szint a vízmű által, egy mesterséges tó készítése közben kikapart földből összehordott “domb” volt, és őszintén, a síkon tekerést unalmasnak találtam.
Így amikor Budapestre költöztem, örömmel vettem tudomásul, hogy itt bizony lehet hegynek fel is tekerni. Eleinte elég kemény tapasztalat volt, de aztán nagyon gyorsan belejöttem. Amiért ezt a hosszú bevezetőt írtam, az az a tény, hogy a ‘90-es évek közepén elég sűrűn megfordultam a két kedvenc budapesti emelkedőmön, a Hármashatárhegyen és a János-hegyen.
A két hegyecske (mondjuk szerintem 500 méter nem kifejezetten hegy, de legyen az) már akkor is a budapesti bicajosok kedvelt edzőútja volt, hiszen minden adott: közel van, akár munka után is el lehet ugrani egy edzésre, viszonylag kemények az emelkedők, lehet rajtuk fejlődni, elég szép környezetben visz az út felfelé. A végén pedig ott a pompás panoráma mindkét csúcson. Ma már mindkét hegy legmagasabb pontján kilátó van, az 527 méteres János-hegyen a felújított Erzsébet-, míg a 3 méter híján 500 méteres HHH-n az idén átadott, fából készült Guckler Károly-kilátó. A HHH mindig is jobban kedvelt volt, igazi legenda, amit minden budapesti bicajosnak meg kell tekerni, a versenyző-szelleműek ebből komoly időfutamokat is csinálnak. A bicajosok körében nagyon népszerű, mert egyrészt elérhető, rövid, másrészt keményebb emelkedő, igazi kihívás, harmadrészt az út eldugottabb, nincs annyi autó. Viszont az Erzsébet kilátóból sokkal szebb a panoráma, Budapest talán innen a legszebb.
Amíg volt montim, volt egy kedvenc budapesti utam, a három kilátó túra, amit rendszeresen megtettem, néha még munka után is. Kezdődött a HHH megmászásával, majd onnan egy nagyon élvezetes egynyomsávos downhill-pályán le a reptérhez, át Hűvösvölgybe, onnan fel a hárs-hegyi kilátóhoz, majd át a János-hegyre. Sajnos a montimat eladtam, így a murvás-köves Hárs-hegy mára már kimarad, de ez a két csúcs így is maradandó élmény.
Mivel a mai kisebb túrának nézett ki, ráadásul be akartam menni Budapestre is, így nem az országútival, hanem a hibriddel mentem. Gondoltam a 11 sebesség elég lesz. Viszonylag friss időben, kipihenten indultam el, 6,5 fok volt, de szerencsére már téliesítettem az öltözékem, előkerültek a hosszú cuccok, a cipőre felkerült a kamásli, és az őszi kesztyűt sem hagytam otthon. Diósdról a szokásos Duna-menti útvonalon bebicajoztam a fővárosba, Óbudára a városon keresztül mentem, a szép, napos időben sok turista nézelődött, de viszonylag kevés volt már a bicajos.
Hármashatárhegy, Guckler Károly-kilátó
A HHH-ra a Kolosy tértől indultam. Az út viszonylag egyszerű felépítésű: közel fele a Szépvölgyi úton halad, egészen a Fenyőgyöngye étteremig, ahol rá kell kanyarodni a Hármashatárhegyi útra, ami felvisz a csúcsig. Az út az első méterektől elkezd emelkedni, eleinte mérsékelten. Rég nem jártam erre, de azért emlékeztem a Virág Benedek utcánál a kanyarban a közel 12%-os emelkedőre… Ezt sosem szerettem, mindig sokat kivett belőlem. A Pálvölgyi barlangnál az út kicsit kisimul, levegőhöz jutottam. A barlangot elhagyva örömmel vettem észre, hogy az út felső szakaszát, a Fenyőgyöngyéig felújították, már nagyon ráfért. Kicsit megnyomtam a Szépvölgyi felső szakaszát, így kellemesen elfáradva értem az étteremhez. A Szépvölgyi egyébként végig elég változatosan emelkedik, 3-12% között, így nem mondhatni unalmasnak. Ma kicsit segített a BMC agyváltója, mivel a legkisebb fokozat kb. egy országúti 34/23-nak felel meg, így kénytelen voltam nagyobb tempót menni, igaz, gyorsabban fáradtam 🙂
Régen mindig megálltam egy kicsit pihegni a Fenyőgyöngye parkolójában, de most elhatároztam, hogy megnézem a Straván, hogy milyen időt megyek, így egyben tekertem fel. Az étterem után, a kissé kacskaringós úton jön az egész HHH-csúcstámadás legnehezebb része, a kihívás. Egy rövid, néhány száz méteres szakaszon végig 8-14% az emelkedés. A 14-15%-on az agyváltó legkisebb fokozata már eléggé „elfogy”, nincs hova visszaváltani, úgyhogy ezt gyorsan túl kellett élni. Az út ezen szakaszának további része sem egyszerű, folyamatos 5-8%, egészen a végéig. A csúcs előtt van egy pillanatnyi lejtő, ahol levegőt kaphatsz, aztán egy kanyar után az utolsó méterek jönnek, majd egy utolsó kanyar és fent vagy. Eléggé elfáradva értem fel. A HHH megmászása a Kolosy tértől a sorompóig 5,5 km és 365 m emelkedés van benne. Megnéztem a kilátót (még nem láttam), kattintottam néhány fotót, majd kipihenve leszáguldottam a Kolosy térig.
János-hegy, Erzsébet-kilátó
A János-hegyet a Moszkva tér felől másztam meg. Nem nagyon szeretem ezt az utat a nagy forgalom miatt. A Szilágyi Erzsébet fasor még oké, mert ott lehet a bicajúton tekerni (hagyjuk is a kereszteződések bukkanóit…), de a Budakeszi út mindig nagyon sűrű, az útpálya keskeny és nem túl jó minőségű. Egyébként az út eleje, a fasor „szint-ügyileg” jól tekerhető, a Budakeszi már belehúz, ott folyamatos a 4-8%. Keményen kell tapsoni, ha ezt néhány kilométert meg akarod húzni (eléggé piros is a pulzustartományom a térképen…). Alig vártam, hogy rákanyarodjak a teljesen kihalt Jánoshegyi útra!
A csúcstámadás legszebb része következett. Az összesen 11 kilométeres út nagyobb részén már túl voltam, még 4 km következett a kilátóig. A kanyargós, néha szerpentines emelkedő nem túl meredek, 3-5%os, lehet nyomni felfelé, az erdő és a táj nyugodt volt, a környezetre itt nem lehet panasz! Az off-szezon miatt alig volt valaki erre, teljes nyugalomban lehetett felfelé tekerni. Sajnos az útpálya még mindig nagyon ramaty, 20 éve is ilyen volt, talán ez ennek a szakasznak az egyetlen “hibája”. Ennek ellenére jól haladtam, aránylag gyorsan és jó erőben értem fel.
A szakasz legnehezebb része következett. A végjátékban a kilátóhoz egy 500 méteres, 14-15%-os emelkedő visz fel. Nem egyszerű, de ezzel az áttétellel még annál is nehezebb volt. Ennek ellenére becsülettel megtekertem, egy idős házaspár szörnyülködései közepette. Az Erzsébet-kilátóban senki nem volt, így a gyönyörű időben a tetejéről egyedül csodálhattam a csodás panorámát. Ezért (is) megérte feljönni! A teljes út a Moszkva-tértől 11 km, 435 m szinttel. (Csak érdekességképpen: A HHH fele ennyi kilométer alig kicsit kevesebb szinttel!) Ittam egy barna kólát, leszáguldottam és “hátulról”, a szokásos utamon, Budakeszin és Törökbálinton keresztül hazagurultam.
Az út adatai (A Polar mérése alapján)
Távolság: 79,4 km
Idő: 4:17
Szint: 1085 m
Átlagpulzus: 140 (max: 179, ami 101% WTF)
Kalória: 3270 Kcal
Átlagsebesség: 16,3 km/h (max: 63,6 km/h)
Összegzés:
A mai tekerés kifejezetten jól sikerült. Az idő – a körülményekhez képest – tökéletes volt, és bár a 6-10 fok nem ideális, de a Nap sütött, így nem fáztam. Az erdők nyugodtak, fent szinte alig találkoztam valakivel, a két csúcs pedig fizikailag is remek edzésnek bizonyult. Mindezt pedig megfejelte a szuper panoráma mindkét hegytetőn. Fizikailag jól bírtam, magamhoz képest erős voltam, igaz, ez csak egy rövidebb táv volt, de a 10 nap alatt a három nagyobb tekerés kicsit visszahozott a kondiból. Persze sehol nem vagyok még a nagyoktól! 🙂 El is határoztam, hogy többet vissza fogok jönni edzeni.
Ezt a két túrát bátran ajánlom mindenkinek. Nem mondom, hogy egyszerű, rövid távon sok a szint, de ha egy kicsit odateszed magad, sikerülhet! Lehet, hogy először majd meg kell állnod pihenni, de ha többször próbálod, hidd el, sikerülni fog!
Értékelés (8/10)
Napi tekerésfaktor (9/10)
Környezet (9/10)
Útminőség (7/10)
Hozzászólások