Gran Canaria országúti kerékpárral: Brutális emelkedők gyönyörű környezetben

Az egész egy téli családi “nyaralás” ötletével kezdődött. Menjünk már el a sógoromékkal együtt valahova télen! – Oké, menjünk, mondtuk mi, fiúk, de akkor olyan helyre, ahol bicajozni is lehet! Nem akartunk nagyon sok pénzt elkölteni egy távol-keleti útra, ezért a közelben kerestünk. Gran Canaria magától adódott: télen is jó idő van, viszonylag közel van, nem drága és jó helynek mondják. Utánanéztünk: 20 – 24 fok, ideális. Apropónak kapóra jött Balázs szülinapja, így némi szervezés után február végén útra is keltünk.

A tervek, bicajbérlés

A fiúk terve egyszerű volt: a hat ott töltött napból legalább négyet bicajozni. Mivel rendkívül toleráns és nagyszerű feleségeink vannak, ezért – ha az idő jó lesz – ez tarthatónak is tűnt. Utánanéztünk a TOP10 útvonalnak, elolvasgattuk amit kellett és össze is állt a végső útvonal-terv.

A repülőút sajnos több mint 5 óra, oda-vissza pont egy 10 részes sorozatot lehet ledarálni. Amikor megérkeztünk, megcsapott bennünket a nem is olyan kellemes 30 fok. Előző nap ment el a Kalima (Afrikából jövő homokvihar), így az otthoni 3 fok után döbbenetes melegnek éreztük. A bérelt apartman tulajai is mondták, hogy a megszokottnál sokkal melegebb volt. Sajnos napokig tartotta magát ez a 25-30, ami a bicajozáshoz nem túl optimális. Kb. 2 nap kellett, mire hozzáaklimatizálódtunk. 

Bicajt nem vittünk magunkkal, hanem kint béreltünk, amit jól is tettünk, ez utólag kiderült. Mivel az online foglalásainkra nem válaszoltak a kölcsönzők, nem is foglaltunk előre, gondoltuk, majd megoldjuk helyben. Igazunk is lett, az odaérkezésünk délutánján bementünk Maspalomasba és két kölcsönzőben is lazán találtunk bicajokat. Végül két karbon Colnago CLX-et béreltünk alu kerekekkel és patkófékekkel, 110 euróért egy hétre. Kifejezetten jó ár volt, a fullos di2-s bicajok 180 – 200 euro körül voltak.

A GC210-as út és kilátás a völgyre.

A bicajt a Playa Meloneras kölcsönzőből béreltük, olaszok üzemeltették, rendesek voltak, adtak hozzá szerszámokat, pedált, de ami a legszimpatikusabb volt, hogy a bikefittinghez speckó szerszámokkal lemérték a méreteinket (lábhossz, karhossz, tenyérhossz, stb,) és ez alapján kaptuk méretre szabva a Colnagokat. Ha kellett, a sort vagy az ülést, netán a stucnit is átcserélték. A fullos méretre állításnak köszönhetően a bicaj majdnem kényelmesebb volt az otthoninál 🙂 Nem is adódott semmilyen méretprobléma egész héten. A Colnago egyébként nagyon kényelmes váz, jól vizsgázott. 

A sziget

A szigetről elég keveset tudtunk. Voltak már itt ismerősök, nyilván hallottuk, hogy bicajos paradicsom, ide és Mallorcára járnak a protour csapatok is edzeni télen. Gondoltuk, hogy nem lesz egyszerű a bicajozás, pláne februárban a szezon elején, de egyáltalán nem voltunk felkészülve arra, ami ott várt: hosszú és húzós emelkedők, vízszintes pedig alig. 

Öltözésben a Degollada de La Yegua-n

Gran Canaria egyébként fantasztikus látványvilágú, különleges sziget. Mi Maspalomas közelében laktunk, a sziget déli része teljesen kopár, egy kősivatag, nincsenek fák, leginkább kaktuszokat látni. A folyók fantasztikus völgyeket mostak ki, az egész olyan mint Arizona és Texas keveréke. A sziget északi része az ellentét: zöld minden, erdők, pompás növények, sokkal jobban beépített.

Az utak minősége, főleg az óceánpart közelében első rangú, nem is tekertem még ilyen jó útminőségű helyen. Igaz, bentebb, a sziget közepe felé vannak elég tré utak is. A kaja olcsó és jó, az infrastruktúra szuper, szóval látványban nincs hiány. A léc elég magasan volt, sok szép helyen jártunk már, de ez is biztos bekerül a TOP10-be. 

A GC60 kanyarai az út elején, a kilátóról nézve.

Viszont az biztos, hogy bicajos szempontból ide csak felkészülten érdemes jönni. Fejben és lábban is, mert durván nehéz utak vannak. Ha télen kiestél a formából, szenvedni fogsz. Repkednek a 8-12 százalékok 5-15km hosszú emelkedőkön, a legnehezebb út pedig a legnehezebb európai emelkedők méltó partnere (erről részletesen később). Rengetegen bicajoznak, főleg Maspalomas környékén, a Maspalomas – Mogán útvonalon, a GC500-as úton az óceánparton, ahol többször is mentünk, mindig több volt a bicajos mint az autós. A hegyekbe viszont nem mindenki megy fel, érthetően. A legnehezebb részekre pedi a bicajosok tizede sem.

A bemelegítő kör

Az első nap egy “bemelegítő” kört terveztünk, a szállástól Maspalomasba, majd fel a GC60-on San Bartoloméig, onnan jobbra a GC65-re, le a partig, majd vissza a szállásra. Mindez 76km-re és 1600m szintre jött ki. A GC60 egy alapút, ez visz fel délről a sziget belsejébe, majd onnan egy másik út a legmagasabb csúcsára. Van benne egy remek visszafordítós rész, de egyébként nem olyan nehéz, 5-6%-okkkal haladsz felfelé.

A GC60-as út kanyarai Fataga után.

A GC65-ről nem tudtunk semmit, de nagy meglepetésre egy rendkívül jól bicajozható, az elején hullámos, majd erősen lejtős út, gyönyörű völgyben, remek útminőséggel. Kifejezetten élmény volt. Mindkét út elég jó minőségű. Sajnos nagyon meleg volt, majdnem délben is indultunk, így nem volt minden optimális, de a tekerés jól sikerült, bemelegedtünk, bár az elején én erősen kapkodtam a levegőt.

Első napi útvonal: Strava link

A lezárt utak napja

Másnap Balázs 40. szülinapjának tekerésén a sziget nyugati részét, az óceánpartot vettük célba. Olvastuk, hogy a GC200-at nem szabad kihagyni, a képek is nagyon biztatóak volt. Ehhez el kellett tekernünk az óceán partján tekergő GC500-as úton Playa de Moganig, majd a 605-ösön fel a “szárazföldi” Moganig, majd onnnan “balra” a 200-ason egészen Agateéig, ami már az ÉNY-i csücsök.  Az 500-as az óceán partján zseniálisan hullámzik, jó kis bemelegítés volt. Rengetegen tekertek, köztük számtalan 60+ os ember is, csajok, idősebb nők, mindenki. Még magyar srácokkal is találkoztunk. Gyönyörű strandok mellett haladtunk el, majd elértünk Tauritoig, ahonnan Playa de Mogan 5 km.

A Playa de Amadores.

Csakhogy oda nem lehet átmenni, mert az egyetlen bicajozható út 3 éve (!!!!) zárva. Playa de Mogant csak autópályán lehet megközelíteni. A bicajosok ott álltak a lezárt körforgalomban, a kerítés előtt, tanakodtak, hogy mi legyen? Mi is gondolkodtunk, fel is tekertünk az autópálya felhajtó előtti körforgalomig, de ott nem volt felhajtó, csak lehajtó. Azon meg azért mégsem…

Így visszamentünk, megláttuk a taxikat, és mivel nem akartunk visszafordulni, taxit béreltünk (16 euro), hogy átjussunk Playa de Moganig. (Azóta persze sokan mondták, hogy ott az autópályán szoktak átmenni – 700m amúgy, de mi nem mertünk kockáztatni, 300 euró, ha elkapnak.) A dolgot nehezítette, hogy senki nem élt ezzel és ahogy írtam, nincs felhajtó, csak lehajtó (ezen kell szembemenni fel az autópályára, utána pedig egy alagútban az autópályán…).

A GC200-as út az óceán mellett.

A dolgot sikeresen abszolvátuk, így folytattuk az utunkat, immár felfelé. Több falun is átmentünk, az út nem emelkedett vészesen (3-4%), majd elértük a fordulót, elkezdődött az emelkedés. Egy rövid, de velős kaptató, majd egy jó kis lejtő, majd megint erős emelkedő. Itt utolért bennünket egy szlovén srác, egy ideig együtt tekertünk, megbeszéltük a szlovén emelkedőket, Magart, Vrsic, aztán elhúzott, mi kicsit lassúak voltunk neki 🙂  A “színes” hegyeknél jó kis friss gyümölcs-facsaró és ivó hely van, ha arra jársz, érdemes megállni, nagyon jó! Felérve az emelkedő tetejére a kilátás nagyon klassz. A lejtő az óceán partjáig viszont elég kemény és meredek, nem szívesen mennék ott fel!

A NY-i parton futú régi út a GC200-as. Megy mellette a gyorsforgalmi, a GC2, amely délről északra egy hosszú alagútba torkollik, majd a GC200-asban folytatódik. Amikor az utat terveztük, kifejezetten a 200-ason akartunk menni, mivel gyönyörű képeket láttunk, az út szépen kanyarog az óceán “felett”, a GC2-őt pedig amúgy is autópályának gondoltuk. Nem nagyon értettük, hogy miért akar minket mindenáron a GC2-en vinni a Garmin és a Strava tervező is… 

A színes sziklák a GC200-ason.

Így is tettünk. Mentünk úgy 1 km-t a GC2-őn, majd le a 200-asra. Az út fantasztikusan kanyarog az óceánpart vonalán, sokszáz méterre felette. Elég húzós is (végig 7-9%). Imádtuk a kilátást. Csakhogy kb. 5 km után egy kerítésbe ütköztünk: az út le volt zárva. Ráadásul, mint utóbb kiderült, már 3 éve. Ami bosszantó, hogy erről sincs sehol infó kitéve, az út elején sem, sőt, megálltunk egy kilátónál, ahol a büfés sem mondta… (Valszeg a GC2-t is ezért építették, mert ezt már nem csinálják meg.) Egyébként, ha északról jössz, ott a 200-ason kezdesz és a GC2-re kell ráhajtanod (ami mint kiderült, nem autópálya, csak autóút és bicajjal is járható). Emiatt szomorúan fordultunk vissza és egy kisvárosban végeztük az aznapi bicajozást. 90km lett 1800m szinttel.

Második nap: Strava link

A sziget tetején: A Pico de las Nieves

Ha Gran Canarian a sziget legmagasabb pontjára szeretnél felmenni, akkor készülj fel egy hosszú és kemény menetre. Mindegy merről indulsz, sehonnan nem lesz egyszerű. A Pico de Las Nieves a sziget közepén, 1949 méteres magasságban található. Nem kis magasság.  Ha egy Stelvio vagy Grossglockner után azt gondolnád, hogy ez semmiség, nagyobbat nem is tévednél. A szintrajz elég egyszerűnek néz ki: tengerszintről indulsz, 20km hullámos bemelegítés az óceán mellett, majd 45km többnyire felfelé, kis megszakításokkal, amik inkább csak vízszintesek vagy kisebb lefelék, aztán vissza majdnem végig lefelé, közben némi kellemetlen felfelével. Szóval egy piramis, aminek a két oldala 45 km. Nem egyszerű út. Erre mondják, hogy kitartást igényel.

A Soria visszafordítói

Mivel délről indultunk, a terv az 505-ös út volt, majd a 605 Ayacataig, vissza a 60-as. Az 505-öst nem ismertük, de kiderült hogy az a Soria, egy völgyben vezető 2-4%-os, majd durván emelkedő (átlag 8%, 5,5km-en 410m szintes), amúgy gyönyörű, kanyargós út. Csodás látvány, isteni visszafordítókkal. Nem mentünk végig a víztározóig (addig tart), mert egy nehezen megtalálható leágazásnál el kell kanyarodni a 605 felé (a Garmin persze ezt nem ismerte!). Ezt az utat, ami amúgy elég tré minőségű volt (bicajosok saját felelősségre használhatják, komolyan, ki van írva) egy átlag 9%-os, 2km-es emelkedő vezeti be.

Hát, kapkodtuk a levegőt rendesen, 10-12% alatt ritkán volt az emelkedés, az biztos! Ha néha egy kicsit engedett, akkor a 8%-nak már örültél. Viszont itt már 1000m felett voltunk, megjelentek a fák, az erdők! Megjelent egy amcsi csajszi is egy csoporttal, aki a csendet megtörve, üvöltve motiválta a csoportja tagjait (vezett túra lehetett): C’mon, c’on. Mentségére legyen szólva, hogy jó tempóban jött felfelé, meg is előzött bennünket, majd az emelkedő tetején mindenki nagyon örült, hogy feltekert! (Tényleg nagyon húzós volt!)

A Soria után a brutális emelkedőn

Kiérve a 605-ös útra egy klassz hullámos úton haladtunk tovább, néhány kilométer kifejezetten élvezetes volt, majd lassan elkezdődött a komolyabb, 20km hosszú mászás. Az út sajnos elég sokáig rendkívül szar minőségű volt, még magyar viszonylatban is, aztán lassan beértünk Ayacatába. Itt fut össze három fontos út is. Ettünk egy tésztát egy bicajos kajáldában, életmentő volt. A csúcsra innen lehet nekiindulni, kb. 10km még. Elég húzósan kezdődik, főleg a pasta után éreztük a 10-12%-ot túlzásnak, az út minősége pedig rettenetes volt.

Szerencsére itt már erdőkben tekersz, szép környezetben, jó a kilátás, jó a levegő. Aztán a legvége kisimul és az út is jobb lesz, kis lejtők is jönnek, de persze egy jó 10% bármikor befigyelhet, pl. a vége előtt 🙂  Fent a kilátás nem eget verő, párás is volt az időjárás, de nem is azért jöttünk.

A bácsi a naranccsal

A lefelé az mindig egyszerűbb, gondolnánk. Sajnos azonban Ayacataig, sőt, utána a GC60-on a La Palata kilátóig olyan tré az út, hogy nem mered neki engedni. Aztán jön egy jobb minőségű aszfalt és egy olyan 5km-es lejtő a kilátó ponttól San Bartoloméig, amit sokáig nem fogok elfelejteni. Zseniális, hegyoldalban futó kígyózó vonalvezetés, 6-7% meredekség, szóval nem túl durva, de engedhető, szökött fel az adrenalin rendesen. Pláne, hogy lejtőmenők értek utol bennünket, akik tették neki rendesen, így volt kihívás.

A GC60 maradék lefeléje nagyon jó volt, de ezen már jöttünk fel, gyk. egy 1.5km-es erős emelkedőt leszámítva 20km száguldás lefelé. Hazafelé még megmásztuk az apartmanig tartó emelkedőt, hol is laknánk máshol, mint egy “Death Climb” nevű szakasz tetején 😂😂 A végén 2700m szint lett, 116km-rel.

A nap fénypontja egyébként a GC605 elején egy sátorbódé melletti bácsika a naranccsal. Osztogatta ingyen, mintha frissítő pont lenne, aztán persze vettünk egyet, ilyen finom narancsot életemben nem ettem. A mínusz a szar utakért jár, azért ehhez itt nem szoktunk hozzá.

Harmadik nap: Strava link

A könnyek völgye (Valley of The Tears)

Amikor Balázs említette, hogy Gran Canaria legnehezebb, leghírhedtebb emelkedője a Könnyek völgye (Valley of The Tears – VOTT), nem is volt kétséges, hogy megnézzük! Amúgy, őszintén, de, nagyon is kétséges volt, mert így március legelején nem éreztük annyira a bugit a lábunkban. Persze komoly bicajos ezt az emelkedőt nem hagyja ki, így nyilván, ha nehezen is, de rábeszéltük magunkat.

A 210-es úton, szemben a VOTT első kilométere (igen, az a cikk-cakk az!)

Csak érdekesség a nehézségről: amíg Gran Canaria más emelkedős szegmenseit tízezrek tekerik meg, addig a VOTT-ot összesen 6000 jegyzi, nyilván nem véletlenül… Volt olyan szakaszunk a szigeten egyébként, ahol több százan bicajoztak, ott aznap 28-an jöttek fel…

Mivel a bicajokat vissza kellett vinni délutánig és mivel a környező utakat már bejártuk, úgy döntöttünk, hogy nem szállástól szállásig megyünk, hanem Ayacatából indulunk egy 50-es körre, amelynek a végére terveztük a VOTT-tot. Elég lesz ez. Ayacata Maspalomasból egy óra volt kocsival. A GC60-ason indultunk a körre, majd a GC210-esre értünk. Nem számítottunk rá, mert minden erőnkkel a VOTT-ra koncntráltunk, de teljes volt a meglepetés: a GC210 gyönyörű út.

Nyugodtan mondhatom, hogy ellopta a show-t a VOTT elől. Először egy hegy oldalában emelkedtünk Artenara felé, gyönyörű kilátással egy völgyre, majd a nemrég leégett erdőkön keresztül ereszkedtünk le Acusa környékére. Isteni visszafordítókon, csodás sziklák közt, remek kilátásokkal haladtunk az amúgy meredek lejtőkön (visszafelé sem lehet semmi). Az út minősége csak a végén romlott, addig tükörsíma aszfalton mentünk.

A VOTT első szakasza fentről

A Valley of The Tears (Könnyek völgye – VOTT) a 210-esről indul, egy elágazásból. Északról, a hegyekről elég jól látható az első km nyomvonala és szintje: hajmeresztő volt (egyel fentebbi kép). A kereszteződésben már álltak bicajosok, így némi kaja után mi is elindultunk. 

A VOTT adatai: 12km, 961m szint, átlagos emelkedés 8%. Nem is olyan vészes! – ezt gondoltam, amikor megnéztem az adatokat. Nem is értettem, hogy miért mondja Balázs, hogy ez nehéz lesz. A hivatalos adatok szerint HC-besorolású (a legerősebb). Az adatok alapján számtalan példát lehetne mondani, ami sokkal keményebb, pl. a Zoncolán átlagát meg sem közelíti, de a Giau is sokkal erősebb, sőt, kb. ennyi a Vrsic Szlovéniában, ami azért bőven tekerhető. Ezeken voltam már, úgyhogy van összehasonlítási alapom.

Ám gyorsan kiderült, hogy mi a valós helyzet: a 8%-os átlagot úgy hozza össze, hogy van benne néha lejtő, néhol pedig kienged 3-5%-ra rövidebb szakaszokon. Így az emelkedős részeken, hogy az átlag kompenzáljon, mindig 10% felett van az érték, több helyen pedig kilométereken keresztül mész 14-16%-ban, van ahol 18-20%. Innen nézve már érthető volt a dolog. Amúgy nézőpont kérdése, hogy kinek mi áll kézre: egy rövidebb, de állandó meredek (Zoncolan) vagy mondjuk a VOTT, ahol vannak “pihentető” helyek, de ezeknél hosszabb és ahol emelkedik, ott viszont nagyon meredek, sokkal meredekebb, mint azok. 

A VOTT egyik legnehezebb szakasza Carrizal de Tejeda után.

Mindenesetre ezt a 8%-ot ne vedd készpénznek, egyáltalán nem mutatja az egész nehézségét! Az első kilométer brutálisan sokkoló. Ez a Zoncolán nehézsége (ami Európában az egyik legkeményebb), próbálsz kapaszkodni a kormányban, de a 17-20% nagyon nehéz, a kerék elemelkedik. Aztán egy kicsit enged, de a kijelzőn általában 10+%-ot láttunk. Több helyen jön vissza még ez a sokkoló szintemelkedés: 15%-nál lentebb nem ment százmétereken, kilométereken keresztül a mutató. Az első falu után van szerintem érzésre a legnehezebb rész, hosszú és 18-20% között mész sokáig. És persze a végén, mikor már azt hiszed, hogy felértél, nem, jön még egy hosszabb 12-14%, amit már a hátad közepére kívánsz.

De a végén csak felértünk. Nagyon hosszúnak tűnt az a 12km. És persze abszolút megértettük, hogy miért mondják ezt nehéznek. Amikor végeztünk, még ettünk egy jót Ayacataban a bicajos étteremben és aztán haza leadni a bicajokat. Ez a kör egy gyönyörű menet volt, kevés ilyen szép 50km-en tekertem eddig, mindenkinek nagyon ajánlom! Viszont rendesen megizzasztott. Az biztos, hogy a VOTT a  legnehezebb 12km-es emelkedő volt, ahol eddig jártam. Nem egyszerű, na, de minden izzadságcseppet megér!

Negyedik nap: Strava link

Leégett erdő a GC210-esen.

Összegezve

Gran Canaria meglehetősen jó hely. Mivel családdal voltunk, nem tudtuk teljesen feltérképezni, de ide visszatérünk a szezon végén, jobb formában, kicsit hűvösebb időben, hogy bebicajozzuk még a kihagyott utakat és a sziget északi felét is megnézzük.

A szigetet talán Mallorcával tudom összehasonlítani (erről is írtam), na nem geográfiailag, hanem inkább bicajos szempontból. Az is spanyol, oda is télen, kora tavasszal érdemes menni, az is bicajos paradicsom. Talán az kicsit jobban tetszett, ha összességében nézzük. Közelebb van, jobban tekerhető, a Tramuntána emelkedői és a tenger melletti utak gyönyörűek, több az erdő, sokkal mediterránabb, élhetőbb, kisebbek a szintek. De azért ott is vannak kemény emelkedők, ha akarod. Ott viszont tudsz vízszintesen is tekerni, amire Canarián nincs lehetőség. Gran Canaria egy kicsit brutális volt nekem elsőre, de persze látványban, különlegességben azért ez nagyon ott van. És persze nem mellékesen az éghajlata biztos jobb, stabilabb.

Visszatérünk.

Sógorok egymás közt: Balázs és én

A szerzőről

client-photo-1
Csaba
51. évem pedálját taposom, a bike4fun vállalkozás vezetője, túravezetője vagyok. Hobbi: család, bicaj, jégkorong, utazás, éjjel-nappal, télen-nyáron. Mindent, amit ismerek, láttam, éreztem, a túrákon átadom nektek.

Hozzászólások

Patkó László
2020 március 8,
Szia Csabi, Le a kalappal a teljesítményed és a bemutató színes realitása okán!Az ember végig olvassa és megéli..persze aki már volt ilyen vagy hasonló emelkedőkön (nekem transfogaras transalpin jutt az eszembe) Köszi az élményt és hívlak még személyesén is.. Üdv Patkó Laci
2020 március 8,
Köszi!
2020 március 8,
Szia! Nagyon jó összegzés 6 nap után!👍Kár, hogy nem találkoztunk. Én már több, mint 10 hónapot töltöttem itt, a sziget számos pontján megszállva. Meg is osztom, kedvcsinálónak. Üdv, Balta
2020 március 8,
Köszönöm! Nagyon irígyelünk, hogy ilyen klassz helyen tudsz lenni huzamosabb ideig, szuper lehet! De majd legközelebb összefutunk és tekerünk is együtt, mert megyünk még ki!

Vélemény, hozzászólás?